2024-ben 4️⃣5️⃣ éves a Szegedi Dózsa SE 🟣⚪️ sikere!
A jubileumi évforduló megünneplésére 2024.05.04-én szombaton az ezüstérmes csapat tagjai, a klub későbbi játékosai és hozzátartozóik újra összegyűlnek a Hunyadi téri pályán.
Klubcsoportunk jogelődje előtt tisztelegve sorozatban emlékszik meg a Dózsa SE megalakulásáról, az ezüstös évekről és az eszmeiség megőrzéséről – a szegedi labdarúgás veretes múltja ellenére – a mai labdarúgók részére.
1. rész: A megalakulás
A második világháborút követően, a szocialista blokk országaiban a rendőrség, illetve a belügyminisztérium alá vont klubokat Dinamóra keresztelték, kivételként Magyarországon, ahol Dózsa György tiszteletére 1950-ben az Újpesti TE-t Budapesti Dózsa SE-re nevezték át. Ugyanebben az évben hasonló indíttatásból több Dózsa klubot is alapítottak országszerte, így született a Szegedi Dózsa is.
A Dózsa SE alapító tagjai voltak: Révész István, Madarász Mihály, Temesvári Mihály, Lovasi János, dr. Simándi Béla és Gyurkó Vince. A klub színe a többi Dózsa csapathoz hasonlóan a lila-fehér lett. A hazai meccseit a Hunyadi téri Dózsa-pályán játszotta, ami akkoriban 3500 fő befogadására volt alkalmas.
Mivel a Szegedi Rendőr az 1949-50-es Kerületi I. o.-ban bajnok lett a Szegedi Dózsa az NB III.-ban kezdhette meg a szereplését.
A Délmagyarország 1950. június 16-i számában: A szegedi „Dózsa” az NB III.-ban című cikkel méltatta a csapatot:
Egy éve, hogy a szegedi rendőrség labdarúgó csapata a délmagyarországi labdarúgó sportban megjelent és működése e rövid idő alatt már jelentős sportbéli és erkölcsi sikert aratott. A csapat – különösen a tavaszi kiváló szereplésével – a kerületi első osztály bajnoka lett.
A 1950 július 4-i számában pedig így ír a csapat bemutatkozó mérkőzéséről:
Szegedi Dózsa – Szolnoki Dózsa 9:0 (3:0)
Az NB Ill.-ba belekerült Szegedi Dózsa vasárnap a szintén bajnokságot nyert Szolnoki Dózsa csapatát látta vendégül az SzSzMTE újszegedi sporttelepén. A Szolnoki MTE játékosaival megerősített Dózsa súlyos veresége meglepetés. Az első félidő elején kiegyenlített a játék. Később mindinkább feljön a Szegedi Dózsa és három gólos megérdemelt vezetéshez jut. A II-ik félidőben kiütközik a két csapat erőléte közötti különbség és a szegedi együttes tetszés szerint éri el góljait. A játék képe alapján ebben az arányban is megérdemelten győzött a Szegedi Dózsa. Reméljük, hogy a vasárnap mutatott nagyszerű formáját az NB III-as bajnokságok során is tartja majd a szegedi csapat. Góllövők: Kerléger (5), Szabó (3), Felföldi (1). Jó: Kerléger, Egerszegi, Venkei, Bódi és Szabó.
Az átszervezések miatt a Dózsa csak egy fél idényt tölthetett az NB III.-ban, 1951-ben ugyanis az a bajnokság ideiglenesen megszűnt, innentől kezdve megyei bajnokságban (ezeket a bajnokságokat 1951-ben írták ki először) szerepelt a csapat, egészen 1966-ig, amikor is sikerült az évek óta áhított feljutás az NB III.-ba.
Forrás:
Mező László: Mesél a Hunyadi tér
Délmagyarország
2. rész: Az ezüsthöz vezető évek
1966-ban végre sikerült a feljutás az NB III.-ba. Igaz, hogy egyetlen ponttal lemaradtak a bajnoki címről, de az elért 2. hely viszont az ezüstérmen kívül ebben az évben feljutást is ért. A szövetség ugyanis hatról kilencre emelte az NB III-as csapatok számát. A feljutás olyan lendületet adott, hogy 1967-ben már az NB III.-ban nyertek bajnokságot, így az 1968-as idényben az NB II.-ben szerepeltek, ahol az elért 7. hely előkelőnek mondható, főként újoncként. A csapat ősszel játszotta utolsó salakos mérkőzését a Hunyadi téren, október végén megkezdődtek a pálya füvesítési munkálatai, aminek hivatalos avató mérkőzése az 1970. április 08.-án lejátszott, Magyar Válogatott elleni összecsapás volt.
1970-71-es szezonban a Pénzügyőr SE és a Ceglédi VSE mögött bronzérmet szereztek a Keleti csoportban, amit 1972-73-ban újra megismételt a csapat.
1974-ben aztán az MLSZ drasztikusan csökkentette az NB-s csapatok számát, ugyanis az eddigi NB I, NB I B, NB II, NB III rendszer helyett NB I, NB II, NB III osztályokat hozott létre, így végül is a Dózsa maradt a 3. vonalban, csak már nem NB II-nek hívták. 1978-ig folyamatosan itt a 3. vonalban szerepelt a csapat, továbbra is igen szép sikereket elérve a bajnokságban.
Az 1977/78-as idényben a szövetség három csoportra csökkentette az NB II. csoportjainak számát és a kiírásban szerepelt az is, hogy a legjobb 10 együttes csoportonként az új – háromcsoportos – NB II.-be jut. Az elért 5. helyezéssel – a Dózsa történetében először – labdarúgásuk közvetlen második vonalba jutott, ahol az 1978/79-es szezonban először szerepelt és micsoda bemutatkozás volt, hiszen sokáig versenyben is volt az NB I-be jutásért.
Az első fordulóban rögtön az NB I-ből frissen kiesett nagy városi riválissal, a SZEOL AK-val került össze a csapat, és a SZEOL stadionban 3000 néző előtt megrendezett mérkőzés 2-2-es döntetlennel ért véget. A visszavágón 1979 februárjában a Dózsa-pályán 5500 néző szeme láttára még ennél is nagyobb sikert értek el, miután 2-1-re legyőzték a SZEOL-t.
A nézőcsúcs egyébként az NB I-be a Szegedi Dózsa előtt feljutó Volán SC elleni mérkőzésen született meg 1979. április 8-án, ekkor 7000 néző látta, hogy 2-2-es döntetlent ér el a Dózsa. A bajnokság végére a csapat a 2. lett.
Mező László: Mesél a Hunyadi Tér című könyvéből idézve:
„A legnagyobb siker a Szegedi Dózsa fennállása alatt ez az ezüstérem volt, amelyet labdarúgásunk közvetlen második vonalában ért el a csapat! Sokáig a bajnoki címért is versenyben voltunk. A város reprezentáns csapata a SZEOL AK csupán a 6. helyen végzett mögöttünk… Talán, ha a mi csapatunk is legalább olyan támogatást kapott volna, mint ők, akkor az NB I-es álom sem maradt volna álom…”
Forrás:
Mező László: Mesél a Hunyadi tér
Délmagyarország
3. rész: „Nagy találkozás”
A közvetlen második vonalban való szereplés bajnoki szezonjának 20 éves évfordulóján, 1998. október 28.-án a Délmagyarország – Ismét a pályára léptek a hunyadi téri csillagok címmel fényképes, egész oldalas cikkben számolt be a Dózsás találkozóról.
A jeles napot koszorúzással kezdték a korábbi csapattagok, majd a Hunyadi téri pályán szerelést húztak és hatalmas presztízs meccset játszottak egymással a kétszáz fős nézősereg szeme láttára.
Visszatekintésként a csapat 1967. és 1990. közötti időszakára – amikor 230 labdarúgó szerepelt legalább egy bajnoki mérkőzésen – 24-en lettek tagjai a százasok klubjának. A legtöbb alkalommal Dózsás mezt magukra öltők dobogós listáján Pócsik Antal és Csomor János után harmadikként az a Bíró György szerepel, aki 1975-80 között csapatkapitányként is irányította a lila-fehéreket és az októberi barátságos mérkőzésen a “Piros” mezesek csapatában újra pályára lépett.
A “Nagy találkozás” annyira jól sikerült, hogy a tagok a megismétléséről döntöttek, amiről a napilap olykor a hasábjain be is számolt. Kezdetben még 5 évente találkoztak, játszottak is egymással vagy mérettették meg magukat az SZVSE csapatával, de mára már csak a baráti beszélgetések maradtak, amiket a kor előre haladtával évenkénti találkozóra sűrítettek és igazi öröm ünnepekké váltak.
A pezsgő labdarúgó élet a 2000-es évek elején tért vissza a Dózsa pálya zöld gyepére, hiszen a rendszerváltást követő változások az ország összes Dózsa csapatában válságot okoztak. A Belügyminisztérium által támogatott, nagy múltú Dózsa sportegyesületek a ’90-es évek elején megszűntek, átalakultak. Szegeden a belügyesek sportszeretete köztudott volt, így az eléjük gördülő akadályok sem gátolták őket abban, hogy ismét szervezett formában mozogjanak tovább.
A szerény költségvetésű Szegedi Rendőr TE-ben sokáig a lövészet és az önvédelmi – a rendőrök munkájához szorosan kapcsolódó – sportágak voltak jelen. 2001. januárjában változás történt az egyesület életében: Lukács János főkapitány vezetésével profilváltáson ment át az RTE, a megválasztott elnökség a lövészet, a szabadidősport és a dzsúdó mellett már megalakította a labdarúgó-szakosztályt, így újra a rendőrséghez kapcsolódó klub viheti tovább a jogutód nélkül megszűnő Dózsa SE szellemiségét.
A labdarúgó szakosztály vezetője Sahin Dezső lett, aki korábban szintén játszott a szegedi Dózsa SE-ben. A Délmagyarország januári számában közölt nyilatkozata szerint: “A foci a legnépszerűbb sportág. A lehetőségeink a Hunyadi téri Dózsa-pályával kiválóak arra, hogy a szegediek azon rétegét mozgassuk meg, amely kifejezetten a sportolásért, a szórakozásért választ minket. Az utánpótlásképzést elkezdtük, hosszú távra tervezünk, de a céljaink között egy felnőttcsapat létrehozása is szerepel. Ezt persze nem mindenáron és egyedül akarjuk elérni, hanem más egyesületekkel közösen. A rendőrségen belül nem tudok hasonló kezdeményezésről, az elsődleges feladatunk, hogy a klubban minél többen, főleg gyerekek, találjanak szórakozási lehetőséget.
….És ez a mai napig is így történik, a gyerekek megtalálják a lehetőséget az egykoron nagy múltú Dózsa SE Hunyadi téri falai között és már az egykori alapító tag, Madarász Mihály unokája is nálunk, a DAFC Szeged Körzetközpont és Klubcsoport játékosaként rúgja a bőrt…..
Forrás:
Mező László: Mesél a Hunyadi tér
Délmagyarország
4. rész: Évfordulós ünneplés 2024
A mai napon újra összegyűltek az egykori játékosok a Hunyadi téri Dózsa pályán, ahol egy közös ebéd és az Egyesület címerével díszített torta elfogyasztásával ünnepelték a 45 éves évfordulót. A korábbi nagy szegedi rivális, a Szegedi Vasutas SE elleni mérkőzések mára már elmaradtak, de a jó hangulatú, baráti beszélgetés máig jellemző a csapat tagjaira és igazi örömünneppé vált a mai nap, aminek Klubcsoportunk is részese lehetett, hiszen sportigazgatónk is egykori Dózsás játékos.
Az ezüstös gárda korábbi csapatkapitány és a találkozók szervezője, Bíró György kiemelte, hogy már aktív játékos korukban is nagyon jó közösséget alkottak, szoros együttműködés jellemezte a klubot alkotó 3 fő szereplő – vezetőség, szakmai stáb, játékosok – tevékenységét. A sűrűn megrendezésre kerülő összetartások és vacsorák összekovácsolták a csapatot, a mai nap is ennek következménye. Habár az ezüstös évek után a csapat tagjai külön utakon folytatták tovább életüket, a találkozások során a beszélgetésekben mindig felelevenedtek a korábbi emlékek.
A mai eseményre 15 résztvevőt várnak az akkori 18-20 fős keretből, ami is azt bizonyítja, hogy a szervezőn kívül az összes többi játékos társnak is olyan időszak volt, amire szívesen emlékeznek.
Dr. Pipicz Lajos is ezt erősítette meg: 45 év eltelte után azok tudnak és akarnak is találkozni, akiknek van mire emlékezni és kötelék van közöttük és hiányoznak egymásnak, nagy szeretettel látják egymást. Sajnos már egyre kevesebben tudnak megjelenni ezeken az összejöveteleken, hiszen az élet véges, de a jelen lévő korábbi játékosok hitet tesznek amellett, hogy ameddig tudnak, jönnek. Örömüket lelnék benne, ha ezt a szellemiséget át lehetne adni a mai fiataloknak.
Sahin-Tóth Dezső és a DAFC Szeged Körzetközpont és Klubcsoport segítségét fejezte ki ebben és ígéretet tett, hogy a jelen lévő tagok hozzájárulásával azt az eszmeiséget, amit ők felépítettek és ami a Hunyadi téri létesítményt belengi, tovább viszi. A hagyomány ápolása, továbbvitele és átadása a mai fiatalságnak fontos számunkra. Egyik jelmondatunk is ezt igazolja: „Tisztelve a múltat, dolgos jelenben, sikeres jövőt építünk!”
Reméljük, hogy sokáig tudunk még részt venni azokon az eseményeken, amiket a csapat tagjai szerveznek és ehhez jó egészséget kívánunk mindannyiuknak!
Az összejövetelen több taggal is interjú készült, amik írásos kivonatát a sorozat folytatásaként a következő hetekben közölni fogjuk.
5. rész: Bíró György interjú
Ma (2024.05.22) 125 éves a szegedi labdarúgás, és idén 45 éves a Szegedi Dózsa SE sikere!
Az ünnepi évforduló apropóján ma délután elindítjuk a Dózsa SE játékosait és a Klubcsoportunk életében meghatározó szerepet játszó labdarúgók, edzők, sportszakemberek bemutatását.
Elsőként Bíró Györggyel, az ezüstös csapat csapatkapitányával készült interjút olvashatják.
1969-ben kerültem a Dózsához, miután 1968-ban Szegedre vonultam be katonának. Attól kezdve 12 éven keresztül voltam a Szegedi Dózsa labdarúgó csapatának tagja. Különböző korszakokat tudok megkülönböztetni ezalatt a 12 év alatt.
Kezdet az volt, amikor a SZEOL pályát kellett egy évig igénybe venni, ott játszottuk a mérkőzéseket, míg a Dózsa pályát befüvesítették és utána tudtunk visszajönni egy nagyon jó minőségű pályára. Az itteni helyzetről az én idekerülésem után azt tapasztaltam, hogy nagyon sok tehetséges és jó erőből álló játékost foglalkoztató csapat volt a Dózsa, akik az NB II.-ben szerepeltek. Kettő csapata volt, egy első és egy második csapat, a második csapat öltözőjét kistükrösnek nevezték. El kell mondanom, hogy a második csapatban is ugyanolyan ügyes és tehetséges focisták voltak, mint az elsőben.
Abban az időben Vörös Laci bácsi volt az edző, nem volt egyszerű bekerülni a csapatba, mert sok tehetséges játékos volt. Majd 1970-ben új edző került a klubhoz, Zallár Andor személyében. Hogy milyen volt ez a csapat és milyen közösség volt, azt már a kezdetektől fogva láttam. A vezetőség, a szakosztály és a játékosok kötött nagyon nagy összhangot tapasztaltam. Miben jelentkezett ez: mikor én vagy mások új játékosként idekerültünk a Vezetés korrekt volt, mert nem ígértek feleslegesen, hanem amit ígértek azt betartották. Abban az időben és később is nagyon ritka volt az ilyen klub. Ez az első korszak körülbelül tartott 1975-ig, közben volt egy másik edző is, Nyári Tibor személyében.
1975-től korábbi játékostársam, Reményik Laci vette át a csapat irányítását. Ez egy teljesen más időszak volt, mert a Laci az előzőekhez képest keményebb edzéseket tartott, nagyon figyelt az erőnlétre, kondícionálisan mi nagyon egybe voltunk. Előzőleg elég sok idős játékos játszott a csapatban, Laci megváltoztatta a csapat korösszetételét és inkább sok fiatal játékos került be, akik kondícionálisan is jól bírták a mérkőzéseket. Jellemző volt a játékunkra, hogy végig bírtuk erővel. Új felállásban játszatott bennünket a Laci, a korábbi 4-2-4, 3-2-5 felállást játszottunk és Ő behozta a 4-4-2 felállást, ebben a két szélső hátvéd, konkrétan Zödi Tóni és Nagy Pista szélső szerűen játszottak és a belső középpályás sorból, köztük Csomor Jani, Pócsik Tóni, Szabó Gyuszi inkább védekeztek. A középpályás sorban pedig akik támadtak, a Pipicz Lajos, a Ladányi Laci és ott volt a csatársorban a Veres Gyuri szinte egyedüli centerként, akinek az volt a feladata, hogy megtartsa a labdákat. Ez egy nagyon sikeres időszak volt, ami ‘75-től indult és a kicsúcsosodása a 78/79-es bajnokságban volt, amikor is 20 mérkőzést játszottunk egymás után úgy, hogy nem szenvedtünk vereséget. Sok győzelem és döntetlen volt, és így közel kerültünk a feljutáshoz. A másik feljutó csapat az a budapesti Volán volt, ahol Bene Feri is ott játszott. Nagyon közel kerültünk a feljutáshoz, amit az itteni tavaszi Volán elleni mérkőzés döntött el. Ha megvertük volna a Volánt, akkor lehetőségünk lett volna a feljutáshoz, de döntetlen lett. Laci edzősége alatt elértük ezt, majd sajnos nagyon korán lebetegedett és 1980-ban elhunyt. Egy új időszak kezdődött, amiről én már nem sokat tudok mondani, mivel én 1980-ban befejeztem a pályafutásomat.
Összességében a 12 év alatt nagyon jó közösséget alkotott a Dózsa: Én se korábban, se utólag nem látok hasonlót, ahol ennyire együtt lett volna a klub életében a három szereplő: a vezetés, a játékos és a szakmai stáb. Sűrűn voltak edzések után főzések, beszélgetés és olyan miliő volt itt a pályán, ami számára utólag is nagyon kellemes volt és összekovácsolta a csapatot és a mai nap is ennek a következménye.
A pályafutás befejezése után eltelt pár év és éreztük a szükségességét, a beszélgetésekből kiderült, hogy azt a közösséget és azt az időszakot visszaidéznénk találkozó formájában. Az első ilyen alkalom 1989-ben volt, ennek már 35 éve. Azóta is minden évben találkozunk május elején. Az első időkben mérkőzésekkel is összekötöttük, a nagy riválissal a Szegedi Vasutassal játszottunk minden évben mérkőzéseket és a mérkőzések után velük együtt beszélgetéssel és étkezéssel zártuk a napot.
Mivel az utolsó években én voltam a csapatkapitány, a találkozók szervezése rám tartozik, értesítem a többieket és ma is (2024.05.04) 15-en összejövünk és ha belegondolok, hogy volt egy 18-20 fős keret, akkor ez még mindig egy nagyon szép létszám, ami azt bizonyítja, hogy nemcsak nekem, hanem a játékostársaknak is olyan időszak, amire szívesen emlékezünk.
Bíró György a labdát a következő játékosnak passzolja tovább: Dr. Pipicz Lajos
6. rész: Dr. Pipicz Lajos
A hitelességgel és a klub ideológiával kezdeném. Miért is volt sikeres és hiteles a klub? Gyurihoz (Bíró György) kapcsolódva a Szegedi Dózsa nem ígért nagyokat, de amit ígért, azt mindet teljesítette és ezt én is megtapasztaltam. 1982-ban jött a SZEOL-hoz Kaszás Géza edző, aki megkeresett, hogy szeretne egy fiatal , új csapatba leigazolni. Elmentem vele Csongrádra 2 hétig alapozni. Ott nagyon kemény munka volt. Három dolgot kértem, azt mondta a Kaszás mester, hogy ez semmi. Visszaértünk az alapozásból és természetesen egyetlen egy dolgot nem teljesítettek és akkor úgy gondoltam, hogy akkor én a Szegedi Dózsába fogom befejezni.
De kezdem ott, ahol a Gyuri kicsit talán abbahagyta. 1976 nyarán keresett meg Reményik László, hogy Ő egy éve már a Szegedi Dózsa edzője és egy nagyon ütőképes fiatal csapatot szeretne kialakítani, úgy tudja, hogy a SZEOL nem tesz semmit annak érdekében, hogy én Szegeden legyek katona és Ők hosszú távon számolnának velem. Ő egyet ígért, hogy ha aláírom az átigazolást, akkor itt leszek katona, ez volt a kiindulási alap. Szegeden lettem katona és megkeresett az akkori szakosztály vezető, Gyurkó Vince, aki a Szegedi rendőrkapitányság vezetője volt és felajánlotta, hogy a rendőrségen biztosítanak egy állást. Egy nap gondolkodási időt kértem majd elfogadtam az ajánlatát a szakosztály vezetőnek, a városi kapitánynak. 1976 nyarától, amikor én bekapcsolódtam a Szegedi Dózsa labdarúgó csapatának munkájába, akkor azt lehetett látni, hogy a Reményik Laci egy más szisztéma alapján képzelte el a csapatot felépíteni. Az utolsó, idősebb mohikánok, akikre én még emlékszem, a Pikó Laci volt meg a Héger Karcsi. ‘76-ban, amikor elkezdődött a bajnokság, azt lehetett mondani, hogy egy megújított csapattal kezdtük el a bajnokságot az NB III-ban. ‘76-77-ben egész jó eredményt értünk el, ott voltunk a dobogón és a 78-79-es bajnokságban szerepeltünk először a Dózsa történetében a másodosztályban, amire azt lehetett mondani, hogy profi szinten kellett foglalkoztatni a játékosokat. A második vonalbeli tagságunk első évében szinte senki által nem várt eredményt értünk el, nagyon sokáig harcba is voltunk a feljutásért. Akkor is és évek múlva is játékosokat, engem is többen megszólítottak az utcán, hogy akkor nagyon szerettek a Dózsa pályára. járni. Ennek túl azon, hogy mi játékosok mit tudtunk teljesíteni, a szülőatyja a Reményik Laci volt, aki olyan játék stílust alakított ki, a formáción túl, a sok passzos játékot, hogy ezért szerettek a Hunyadi térre jönni. Mindig azt mondta, ha előre nem tudsz passzolni, passzold hátra. És utólag is bebizonyosodott, hogy ez egy nagyon nagyon tetszetős futball volt, amiért kijöttek ide a szurkolók. Azt lehet mondani, hogy ha a spiccen lévő csapatok jöttek, akkor 5-6-7 ezer néző volt. Emlékszem egyszer a Vásárhely ellen a SZEOL pályán kellett megrendezni a mérkőzést, mert annyi jegy elkelt elővételbe.
Tudok mondani olyan ismerősöket, akik 78-79 előtt a Hunyadi téren meg nem jelentek, abban a szezonban ahol a SZEOL csak 6.-lett és nagy drukkereik voltak, azt mondták, hogy inkább jönnek a Hunyadi térre, mert itt futballt látnak. Amit el lehet mondani, hogy a hiteles emberek hiteles klubja volt. Nem ígértek nagyokat, de amit ígértek azt mindig betartották. Nem akarok neveket kiemelni, talán egyet, Dr. Vincze Zoltán rendőr ezredest. Megszállottja volt a labdarúgásnak. Óriási tekintélye és kapcsolatrendszere volt és ő volt az, aki ha azt mondta nekem is, hogy Lajos, utána nézek, akkor biztos volt, hogy el is volt intézve. Ezért is tudott ez a Dózsa egy nagyon jó szellemű csapat lenni. Úgy gondolom, hogy ennek ez a klubfilozófia volt az alapja. Amikor ezüstérmesek lettünk, Reményik doktort behívatták az illetékesek, hogy Csongrád megyében azt igazol le akit akar. Ő 3 játékost nevezett meg, gyakorlatilag velük az NB I.-be kellett volna feljutni, de erre nem került sor, a nagypolitika valahogy máshogy döntött, másik klub legyen a kiemelt csapat.
Sajnálatos volt, hogy Laci nem tudta befejezni azt, amit elkezdett. Kétségtelen tény, hogy a következő bajnokságban nem szerepeltünk már igazán jól, de ebben közrejátszott az edzőnk tragikus, fiatalkori halála. Azután már csak az volt a cél, hogy bent tudjunk maradni a profi ligában, ebben Kalocsai Géza nyújtott lehetőséget. 1980-ban jött egy nagy vérátömlesztés, Rábai Laci lett az edző. Akkor még úgy tűnt, hogy egy sikeres csapatnak az alapjait lehet letenni, de akkor már egy más szellemiség uralkodott. ‘81-től kezdve már nem volt sikeres a profi ligában való bennmaradási kísérlet, 82-ban kiesett a csapat. Azt lehet mondani, hogy a 1978 – 1982 között időszak volt a Dózsa arany időszaka.
Nagyon jó kollektíva volt. Ez abban is látszik, hogy 45 év múlva is le tudunk ülni, sőt nagy szeretettel látjuk egymást. Ezt a szellemiséget, ha át lehetne adni a mai fiataloknak, akkor nagyon tudnánk örülni. Talán ebben a DAFC Szeged Klubcsoport tud segíteni.
Hiányoztunk egymásnak, de nem csak akkor, amikor kimentünk megünnepelni az ezüstérmet, hanem utána még beneveztünk kispályás bajnokságba, Szegedi Dózsa öregfiúk néven – ami a 78-79-es csapatra épült – ahol évekig játszottunk a SZAK öregfiúkkal vérre menő küzdelmet.
Nyilvánvaló, hogy azok akarnak, szeretnének egymással találkozni, akiknek van mire emlékezni. Utólagosan visszaemlékezve életemben nem gondoltam volna, hogy a Szegedi Dózsában ilyen jól fogom érzeni magam, de ebből is látszik, hogy nem csak az számít, hogy milyen bajnokságban játszik egy csapat, egy alacsonyabb bajnokságban is lehet jól érezni magát az embernek.
Dr. Pipicz Lajos a labdát a következő játékosnak passzolja tovább: Dr. Bánfi Ferenc
7. rész: Dr. Bánfi Ferenc
Mikor és hogyan találkozott a labdarúgással?
Mióta az eszemet tudom, rajongtam a labdarúgásért. Ez gyerekkori szerelem. Édesapám is futballista volt Balástyán, az akkori járási harmadosztályban játszott. A focipályánál laktunk, anyám volt a szertáros, apám egy időben a mindenes: edző, centerhalf, gondnok. Reggeltől estig rúgtuk a bőrt, a pályán „laktunk” barátaimmal. Télen a 16-os területéről ellapátoltuk a havat, hogy tudjunk focizni! Nem lehetett olyan időjárás vagy más körülmény, ami miatt leálltunk volna.
Mikor és hogyan került a Szegedi Dózsához?
Ügyes, jó mozgású gyereknek tartottak, így tizenkét évesen édesapám 1969-ben elvitt Budapestre, a Központi Sportiskolába ahová felvettek. Nagy volt az öröm, de nem tartott sokáig, mert nem volt hol laknom. Szekeres, aki volt a SZEAC és a szegedi Dózsa játékosa is, vitt el a Hunyadi térre a serdülő csapathoz próba játékra. Király Józsi bácsi az edző azt mondta maradjak. Így kerültem Szegedre, ahol a keresztanyámék fogadtak be, náluk laktam. Iskolát is váltottam, a Béke utcában folytattam tanulmányaimat.
Gyerekként került Balástyáról Szegedre. Nagy kihívást jelentett ez a változás?
Falusi iskolából kerültem a nagyvárosiba, és egy sportegyesületbe. Inamba szállt a bátorság, de hamar megküzdöttem a környezetváltozás nehézségeivel. Nagyon szerettem Józsi bácsit. Ma is magam előtt látom, ahogy tekerte a biciklit, mindig azzal járt. A nadrág szára fa ruhacsipesszel szűkre fogva, hogy az ne érjen a lánchoz és egy, az-az egy foci felfogatva a csomagtartóra. Mi pedig futottunk utána Béke telepre, ahol egy valamikori elhanyagolt pályán edzettünk. Ez volt a bemelegítés. Ott aztán két csapatra osztott bennünket, közénk dobta a labdát és azt rúgtuk másfél órán keresztül.
Melyek az első dózsás emlékei?
Sok más gyerekhez hasonlóan én is híres focistának készültem. Imádtam és ma is imádom a focit. A Dózsában megtaláltam a második otthonomat. Ződi Misi bácsi a szertáros mindig megkülönböztetett figyelemmel és szeretettel volt irántam. Ez a szeretet abban is megnyilvánult, hogy az első stoplis focicsukát – amit a nagyok már nem használtak – úgy választotta ki részemre, hogy az pontosan illeszkedett a lábam méretéhez. Azt mondta, hogy ez nekem való, a kutyaütőknek pedig jó lesz a lábuknál nagyobb, kicsorbult stoplis cipő is. Király Józsi bácsi időnként Pick szalámit hozott, amit edzés után egy-egy szelet kenyérre szétosztva ettük meg az öltözőben. Ez a családi légkör alapozta meg a Dózsához kötődésemet. Bal lábas játékosként ritkaságnak számítottam, a serdülő csapatban a bal összekötő posztján játszottam. Érdekes, hogy ez a poszt a centerrel váltakozva megmaradt pályafutásom végéig. Hamar felfigyeltek rám, voltam városi és megyei serdülő és ifi válogatott. Időközben megtanultam elfogadható, de nem jó szinten jobb lábbal is uralni a labdát.
Melyek voltak foci pályafutása főbb állomásai?
Az első jelentős változás akkor következett be, amikor dr. Reményik László lett az ifi csapat edzője. Tőle sokat tanultam és élveztem megkülönböztetett figyelmét. A második nagyon jelentős momentum az volt, amikor 16 évesen bemutatkozhattam az akkori NB III-as felnőtt csapatban. Zallár Andor az akkori vezetőedző hívott be a keretbe a Magyar Népköztársasági Kupa sorozatban az NB I-es Békéscsaba elleni mérkőzésre. Óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy leülhettem az első csapat kispadjára és persze nagy izgalommal vártam, hogy pályára léphessek. Ez a pillanat 2:2-es állásnál elérkezett a második félidőben. A játékba lépésemet követően valóra vált a minden fiatal csatár álma és egy távoli lövéssel bevettem az ellenfél kapuját, amely egyben a csapat győzelmét és tovább jutását jelentette. Akkor azt hittem, hogy egyszer NB I-es játékos és válogatott leszek.
A következő változás is Reményik doktorhoz kötődik. Ő vitt fel az első csapat keretébe, amikor a Dózsa vezető edzője lett.
Nem sokkal később egy időre elhagyta az egyesületet…
Igen. 1976-ban az érettségit követően 1 évre kölcsön adtak az akkor az NB III-ba feljutó Szentesi Vízmű csapatához. Ott remekül éreztem magam, fiatal korom ellenére alapember voltam, a mérkőzéseket végig játszottam. Sok tapasztalatot szereztem.
Ott nem vert gyökeret…
1977 februárban a mezőtúri Honvéd Szabó Lajos SE-hez vonultam be két év sorkatonai szolgálatra. Ott rúgtam a labdát előbb NB III-ban, majd pedig NB II-ben. Leszerelésemet követően pedig 1979-ben hazatértem a Dózsához, ahol egy év kivételével visszavonulásomig 1982-ig fociztam.
Fiatalon hagyta abba a labdarúgást. Mi volt az oka?
Gyerekkori álmom volt, hogy rendőr leszek és ez 1980-ban teljesült. A labdarúgásnál jobban talán csak a hívatásomat szerettem és ezért döntöttem úgy, hogy annak és a tanulásnak adok elsőbbséget. Előbb a Rendőrtiszti főiskolát végeztem el, majd pedig a József Attila Tudomány Egyetemen szereztem Summa cum laude minősítéssel jogi diplomát. 2006 óta nyugállományú rendőr vezérőrnagyként élem napjaimat. Volt csapat társaim közül Pipicz doktorral vagyok szinte napi kapcsolatban. Gyakran nosztalgiázunk és elemezzük a mai labdarúgás fejlődését.
Ádám fiam 12 éves a Gödöllői GSK tehetség központjában focizik, az ő mérkőzéseit és edzéseit látogatom. Neki is van egy álma, profi labdarúgó szeretne lenni. Keményen dolgozik és én teljes szívemből szurkolok neki.
Kinek passzolja tovább a labdát?
Ménesi Imi barátomnak, volt csapattársamnak. Szerettem vele játszani, technikás jó focista volt és a mai napig jó barát.
8. rész: Ménesi Imre
Sahin-Tóth Dezső alapító, sportigazgató beszélgetése a korábbi labdarúgóval:
A magyar futballban, a szegedi futballban az értékeinket, emlékeinket próbáljuk megőrizni és vigyázni rájuk. Szeretnénk, hogy az emlékeiteket megosztanátok velünk, mi megosztanánk a közvéleménnyel a mai modern kor szellemének megfelelően. A Szeged Dózsa egy nagyon érdekes helyzetben van, mert hagyományai még mindig talpon vannak, élnek és a DAFC Szeged – Rendőr TE Klubcsoportban ezt megpróbáljuk tovább ápolni, azért is, hiszen annak a klubnak a nyomdokain indult el a mi történetünk.
Szeretném Imre, ha mesélnél a futball életedről, hogy ez mit jelentett neked, miben segítette az életedet, most hol tartasz, és hogy gondolsz vissza ezekre az évekre. De első kérdés természetesen, hogy vagy?
Köszönöm szépen a kérdésedet, nagyon örülök, hogy itt lehetek, és állíthatom, hogy nagyon jól vagyok, jól érzem magamat, ez talán köszönhető a sportmúltnak is. A mai napig azért, ha nem is túl aktívan, de egy kis sportolást azért végzek, visszafogottan, de 2-3 hetente még egy pici mozgást vállalok és ennek is köszönhető, hogy jó egészségnek örvendek.
Mit jelentett neked valaha a foci?
Természetesen, mint sok fiatalnak annak idején, mindent a sport, mindent a foci jelentett. Nem megbántva a mai fiatalokat, de nálunk nem volt ritkaság a reggeltől estig való futballjáték. Ez nem mindig itt a Dózsa pályán történt természetesen, hanem a játszótereken is rendszeresen ment a sportolás. Elég, ha mondom a Bartók Béla teret, a Kolozsvári teret, ahol sorba kellett állni a csapatoknak, hogy pályaidőt kapjanak és tudjanak játszani az akkor még kibetonozott sportpályákon. Emlékszem arra, hogy az edzőm annak idején még megbüntetett azért, hogy az edzés után vállaltam kispályás focit, ezzel kockáztatva az egészségemet, hogy talán a hétvégére nem leszek teljesen harckészült állapotban. Nekünk akkor mindent a labdarúgás jelentett. Az ember életében van egy olyan szakasz, amikor nem úgy fárad el, sőt mindent kibír és hatalmas célkitűzései, nagy vágyai, álmai vannak. Ezt én is átéltem. Nem csak én magam, hanem a korosztályomban lévő gyerekek is úgy voltak vele, hogy ki kell próbálni, futballozni kell. Akkor tényleg népszerű volt a labdarúgás, nem lasszóval kellett fogni a gyerekeket, hogy jöjjenek edzésre, hanem mindenki örült, hogyha valamelyik sportegyesületben sportolhat. Fölemlíthetném, hogy annak idején hány sportegyesület volt Szegeden, de azok nagy része mára már megszűnt.
Sok lehetőség is volt arra, hogy sportoljunk, de ki is volt használva, mert hangsúlyozom, hogy az akkori fiatalságnak az életcélja volt, hogy labdarúgó legyen, játsszon és hát abban az időben más lehetőségek voltak erre, mert nem volt internet, mobiltelefon, a szórakozásnak a lehetőségei is szűkebbek voltak.
Nagyon szerettünk sportolni, életcél volt, tény és való. Hála Istennek, én még a tehetségesek közé tartoztam és volt lehetőségem már 1977 körül a Dózsában sportolni. Nagyon szép időszak volt. A SZEOL serdülőből kerültem ide és az ifi éveimet itt kezdtem. 16 évesen már az első csapat keretében edzettem, sőt még 17 éves se voltam, amikor az első csapatba be is tudtam mutatkozni. A Dózsára jellemző volt akkor, hogy egy nagyon jó, összetartó, baráti közösség volt, ahol nem annyira az anyagi dotáció volt a jellemző. Örömmel állíthatom, hogy a közösség még élő tagjai manapság is összetartanak, rendszeresen, évente szervezünk Dózsa találkozót, ahol felelevenítjük az emlékeinket, emlékszünk azokra a régi időkre, amikor egész jó eredményeket is értünk el. Jellemző volt a Dózsa pályán, hogy 3-4 ezer néző volt a mérkőzéseken. Ismertek bennünket az egész városban, szerettek a szurkolók és mint említettem, a Dózsa közösség az nagyon jó volt, meghatározó volt az életemben.
Akikkel már korábban ebben a sorozatban beszéltem, mindenki ezt emelte ki. Többek között azért is szeretném közzé tenni ezeket a beszélgetéseket, nyilatkozatokat, mert a labdarúgásnak ezeket a szegmenseit szerintem kevesen ismerik és az, hogy ez a Dózsa közösség még a mai napig is így összetart, nagyon példaértékű, erről kevés szó esik akár a mai magyar sportsajtó, akár a szegedi labdarúgás területén.
Azt szeretném kérdezni, hogy neked az életedben a futball milyen pluszt hozott?
Nekem sikerült megyei válogatottnak, magyar ifi válogatottnak lenni, eljutottam Koreába, Németországba és ezek nagy dolgok voltak. Annak idején a magyar lakosság azért nem úgy mehetett külföldre, nyugatra, mint manapság, és ez is egy pluszt jelentett. A kapcsolatrendszerben is pluszt jelentett, mert azzal, hogy az ember külföldön is járt, ismert volt, magával hozta azt, hogy hamarabb lehetett kapcsolatot teremteni olyanokkal is esetleg, akik ugyan nem sportoltak, de szerették a sportot. Csak egy dolgot hadd mondjak el. Annak idején a Déri Gépipariba jártam, ott közkedvelt diák voltam, az igazgató úrral szinte minden nap beszélgettem a sportról a nagyszünetben. Ez egy olyan kitüntetés, megbecsülés volt számomra a többi diák előtt, hogy még az anyagiaknál is sokkal többet ért. Még néha most is megszólítanak, emlékeznek rám, hogy a Dózsában én még játszottam és hát természetesen olyanok is sokan vannak, akik segítettek az életben annak idején érvényesülni. Ha én akkor nem sportolok, nincsenek meg azok a kapcsolataim.
Néha elgondolkozik az ember, hogy annak idején milyen lehetőségeink voltak nekünk és milyen lehetőségek vannak a mostani labdarúgóknak. Egy jellemző példát hadd mondjak, amit a mai fiatal sportolóknak is el szoktam mondani. Nyugat-Németországban voltam a magyar ifi válogatottal, odajött egy úr az ebédnél és név szerint keresett engem. Az akkori vezetőink összerezzentek, hogy a Ménesi talán disszidálni akar. Annak idején ennek komoly következményei voltak a vezetőknél is. Fél órát kaptam, hogy beszélgessek az engem kereső német úriemberrel, aki nem más volt, mint a velem egy korosztályú játékos nagyapja, aki nagyon régóta kint élt Németországban. Elmondta, hogy a család megy majd ki hozzá látogatóba (természetesen csak a család fele mehetett) és az volt a nagy üzenet, hogy Piros Aranyat és Gulyáskrémet vigyenek ki neki. Ennek ellenére az én vezetőim nem akarták elhinni, hogy csak ezért tárgyaltak velem. Azután dupla őrizetet kaptam, állandóan figyeltek, hogy mikor akarok lelépni és kint maradni. Ugye ’78-ról beszélek, amikor még az ilyen disszidálásnak számított volna. Nekem ilyen tervem nem volt, úgyhogy természetesen hazajöttem a csapattal.
Inkább beszéljünk a harmadik félidőről! (A harmadik félidő az, amikor a mérkőzés vagy edzés után a csapat együtt van, összetartás van és folytatják a felkészülést a következő meccsre.)
Közkedvelt hely volt akkor a Szeged Étterem. Volt ott étterem, söröző, bár és egy nagy terasz a Széchenyi térre nézve, ott előszeretettel ütöttük el az időt. Ennek volt hátránya is, mert ugye nem csak azok vettek észre bennünket, akikkel akartunk találkozni, hanem a vezetők, edzők is. A vezetők is megtaláltak bennünket és azért most kimondva a büntetés összegét, ami mostanra nevetséges összeg, de az akkori fizetésünkhöz képest azért voltak pénzbüntetések, ha ilyen helyen megláttak bennünket. Talán a mérkőzés után nem volt annyira problematikus, de mérkőzés előtti igen, mert rendszeresen péntektől karanténban voltunk, ami azt jelentette, hogy a vasárnapi meccsig napi 24 órában egy helyen töltöttük az időt. A családok nem kedvelték ezt a karanténos dolgot, mivel péntek este, szombat este nem a családdal töltötte az ember az idejét, hanem közösen., a vasárnapi meccs után lehetett elengedni magunkat egy kicsit, akkor mindenki sietett a családjához. Hétfőn volt akkor a szabadnap, amikor egy kicsit le lehetett engedni az embernek magát és keddtől pedig kezdődött újra a munka.
Abban az időben sok klub volt Magyarországon, hasonló feltételekkel. Igazából nagyon sokáig egyfajta játékrendszer létezett. Milyen nagy csatákra emlékszel, milyen nagy presztízs meccsekre akár ellenfelekkel, csapatokkal szemben akár konkrét személyekkel?
A legemlékezetesebb, mikor Szegednek három NB II-es csapata volt, nevezetesen a DÉLÉP, a SZEOL és a Szegedi Dózsa. Volt itt rivalizáció és akkor is volt kiemelt egyesület. Szegeden a SZEOL volt és ezért elsőbbséget élvezett például a játékosok igazolásánál. Ezért volt nagy eredmény, amikor a SZEOL-t be tudtuk előzni NB II-be.
Visszatérve a szponzorálásra, Szeged azért ezen a téren elég hátrányos helyzetben volt. Annak idején például a bányász csapatok nagyobb támogatást kaptak, nem beszélve a budapesti csapatokról. A csoportunkban volt, hogy 14-15 pesti csapat volt és csak 4-5 vidéki. Természetesen nekünk a helyzetünk azért sokkal rosszabb volt. Ezek a pesti csapatok össze tudtak játszani, hogy lehetőleg kiejtsék a vidékieket. Rengeteg csapat volt, akik villamossal mentek a mérkőzések helyszínére, nekünk azért ez egy nagyobb kihívás volt, 15-16x Pestre menni.
A játékosokról talán csak annyit, hogy noteszba kerültek nevek, akik megtalálták a saját emberüket és aztán összetörték egymás lábát, ezek a durva játékosok előbb-utóbb emberükre találtak. A Dózsára nem volt jellemző a durva játék, inkább egy technikás, passzolós játék. Mondjam azt, hogy egy kicsit meg is előzte a Dózsa a korát. Az akkori edzőnk – akinek én sokat köszönhetek és sajnálom, hogy korán meghalt – Reményi Lászlónál én egy nagyon tehetséges játékosnak számítottam. Ő már bevezette ezt az egy-két érintést és nem rögtön a kapura játszást, hanem csak passzolni. Hangsúlyozom, én nem kedveltem ezt a játékstílust akkor, de hát a világ ebbe az irányba ment és hát itt ki kell emelnem az edzőnknek azt az előrelátását, hogy akkor már ’79-80-81-ben egy ilyen stílusú játékot próbált bevezetni. Az volt a jelentősége, hogy amíg nálam van a labda, addig nem kapunk gólt és amellett keresni kellett a lehetőséget a csatároknál.
Mondtad, hogy a 4-4-3 volt a trendi, de nála már bejött a 4-4-2, amiben a két étket nagyon sokat kellett mozogni, hogy a sok passzolós játékból legyen lehetősége a kiugratásra, és abból volt eredménye. Itt a szélsőbekkek már nagyon sokat futottak föl. Emlékezetesek a Dózsának a szélső bekkjei, akik már-már szélső szerűen játszottak.
Lacinak a neve többször fölmerült az elmúlt időszakban és azért ez egy óriási dolog, hogy mindenki ilyen szeretettel emlékszik rá. A nehézség az, hogy azok, akik előre mennek az időben és tudnak olyat, amit az akkori idő nem ért meg, ezt onnan nagyon sokára akceptálja a környezet és ismeri el.
Érzem és köszönöm szépen, hogy abszolút támogatod ezt a projektet, önmagában azzal, hogy már itt vagy és ennyire őszintén, jókedvűen és nyíltan beszélsz erről. Ezek azok a dolgok, amelyeket elültettek bennünk és ezek az emlékek visznek tovább bennünket a mindennapokba és próbálunk valamit ebből átadni. Ez a mi felelősségünk!
Föltenném azt a kérdést, de nem tudom, hogy belemenjünk-e, hogy mi a véleményed erről a mai futballról, a mai helyzetről, de talán, amikről eddig beszéltünk annyira szép évek voltak és annyira más, hogy egyszerűen összehasonlíthatatlan.
Pár mondatot azért még mondanék a régi időkről. Kiemelném Reményik László szerepét. Ő nemcsak mint edző volt jó, hanem pedagógus is volt. Én ezt nagyon szeretném kiemelni, mert itt nem elég csak a szakmai munkát csinálni és én ezt hiányolom talán a mostani labdarúgásban. Nagyon jó utánpótlás edzők voltak, akik éltek-haltak a futballért, a nap 24 órájában nézték a gyerekeket, hogy ki hol játszik télen, mindenhol, minden meccsen ott voltak és mint egy harmadik szülő, részt is vettek a gyerekeknek a nevelésében. Most ezt hiányolom, hogy szakmailag vannak fölkészült edzők, értenek is hozzá, de nem látom azt a pedagógiai érzéket mögötte, ami annak idején volt, ami miatt jó közösségek alakultak ki, baráti kapcsolatok, máig élő kapcsolatok.
Szerintem örüljünk annak, hogy mi valahogy megértünk ilyen dolgokat. Azt, hogy ezt hogyan tudjuk majd tovább vinni, az egy más kérdés, de meg kell próbálnunk valamennyire folytatni tovább.
Te szerettél volna vagy tudtál volna még többet kihozni a karrieredből?
Mikor magyar ifi válogatott voltam, akkor lett volna lehetőség erre. Egyszer megemlítették az Újpestnél a nevemet, hogy talán leigazolnának, de akkor még nem érettségiztem le és mivel ahogy az előbb is mondtam, igen közkedvelt diák voltam a Dériben, így aztán nem akartam megkockáztatni, hogy új helyre menjek és ott érettségizzek le. Akkor itthon maradtam, nem mentem Pestre, később pedig már nem volt ilyen megkeresés. 1-2 évvel később egy edző mondta, aki az első csapatnál volt pályaedző és engem nagyon favorizált serdülő korom óta, hogyha mindent egy lapra teszek fel és mindent a labdarúgásra áldozok, akkor lehetek egy közepes szintű NB I-es játékos vagy egy jó NB II-es. Ez akkor engem annyira mellbe vágott, hogy én nem lehetek már válogatott. Szerinte nem volt meg a robbanékonyságom, a fordulékonyságom és azt mondta, ezt már 22-23 évesen nem is nagyon lehet fejleszteni. Rutint még lehet szerezni, de ezeket a készségeket már nagyon nehéz fejleszteni. Akkor döntöttem úgy, hogy elkezdek lefelé igazolni Makóra, a SZVSE-be és akkor már feladtam a nagyválogatotti reményemet.
Imre nagyon hálás vagyok, hogy eljöttél erre a beszélgetésre, hogy ezekre az időkre visszaemlékeztünk. Van-e még valami, amit ezekkel a Dózsás évekkel kapcsolatban elmondanál?
Egy élményt még hagy osszak meg. Annak idején hetente jártam fel az újpesti Dózsához edzésre, mert ahogy mondtam, gondolkodtak a leigazolásomon, voltam úgynevezett BM válogatott is. A Belügyminisztérium válogatottjában 21 éves korig lehetett szerepelni és az újpesti, szegedi, szekszárdi Dózsa játékosaiból állt össze a csapat. Akik ebbe a válogatottba bekerültek, minden héten jártak fel az Újpesthez edzésre. Ott abban az élményben volt részem, hogy BM válogatottként rendszeresen játszottunk az első csapattal 20 perces edzőmérkőzéseket és hát fantasztikus volt Törőcsik András ellen pályára lépni.
Szeretném, hogy végezetül azt a bizonyos labdát tovább passzolnád valakinek, akivel a közeljövőben itt ülünk és a Dózsás időkre emlékezünk. Dr. Emődi Attilát kérném fel.
9. rész: Dr. Emődi Attila
Sahin-Tóth Dezső alapító, sportigazgató beszélgetése a korábbi labdarúgóval:
Tisztelettel és szeretettel köszöntelek a sorozatban. Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást. Dr. Emődi Attilával beszélgetünk, azt gondolom, hogy mindenféle tabuk és korlátok nélkül, a helyszín ismét a Hunyadi tér, ami összeköt bennünket. Attila, arra szeretnélek megkérni, hogy kicsit mesélj az elmúlt évekről, az indulásról.
Vidékről származom. 14 éves koromban kerültem ide, Szegedre a Radnóti Gimnáziumba, ott érettségiztem, viszonylag jó tanuló voltam és utána egyetemre kerültem. Már a gimnáziumi éveim alatt is sportoltam, először atletizáltam egy évet, aztán rájöttem, hogy nem az az én igazi sportágam, kézilabdára váltottam majd futballra. A SZEAC – Szegedi Egyetemi Atlétikai Klub – volt még akkor itt Szegeden, annak az ifi csapatában, illetve Ifi I., Ifi II.-ben játszottam, utána a NB I tartalékba kerültem és három évet voltam az első csapatban is, de akkor már SZEOL név alatt.
Bocsánat, Attila, egy gondolat, hogy ugye mondtad, hogy 14 éves korodban jöttél Szegedre. 14 éves korod előtt nem fociztál?
De fociztam, Mezőhegyesen. Igazolt versenyző voltam körülbelül 10 éves koromtól. Abban az időben heti két edzésünk volt. 18 éves koromban bekerültem az ifjúsági válogatottba, Skóciában volt egy UEFA torna, amin én is részt vettem. Utánpótlás kerettag voltam, aztán végül majdnem sikerült a 72-es olimpiára kijutnom, de 22 játékos volt a nevezettek között, a szűkített keretből pedig a négy vidékit tették ki, közöttük engem is.
21 éves koromban kerestek meg a szegedi Dózsától. Vidéki csapatoktól is érkezett megkeresés és még első osztályból is: Győr, Tatabánya meg Diósgyőr. Machos Ferenc volt az ifjúsági válogatott edzője, ő akart a Vasashoz leigazolni. Emlékszem, hogy aláírtam a Vasasnak még a felvételi előtt, de utána aláhajoltam faterom akaratának: ha fölvesznek az egyetemre, akkor mehetek. A felvételi után már csak sajnos vidéki csapatok hívtak, de akkor nekem az már így volt jó. Fölvettek az egyetemre és sikeresen elvégeztem azt, ami nem volt könnyű. Edzőtáborokban a többség a vacsora után sörözött, fröccsözött meg kártyázott, mi meg akik egyetemre jártunk, tanultunk: Bánfalvi Sanyi, Pataki – ők Komlóról jöttek ide Szegedre – meg a Vas Feri is az edzőtáborban tanult, akár éjfélig is. Másnap háromkor kellett elindulnom az edzőtáborból, mondjuk Keszthelyről, hogy reggel kilencre ide érjek Szegedre a vizsgára, úgyhogy elég küzdelmes időszak volt. 1976. június 1.-jén lettem ügyvédjelölt (azóta is a jelenlegi helyemen vagyok).
Behívtak katonának, de a Dózsánál megtudták, hogy Kiskunfélegyházán is volt egy honvéd csapat és oda átigazoltak. Én nem akartam aláírni, de a szegedi meg az ottani vezetők megbeszélték, ha egy félévet becsülettel végig viszek, visszatesznek Szegedre. Ez meg is történt, be is tartották az ígéretüket.
Ügyvéd 1980. június óta vagyok, ez gyakorlatilag 44 év. Ma is dolgozom, ugyanolyan aktív vagyok, mert ha nem dolgoznék, akkor meghülyülnék szerintem. Igazából nem a pénzért csinálja már az ember.
Nagyon nem bántam meg, hogy sportoltam, mert a sport megtanítja az embert a pontosságra, a rendszerességre. El kell tudni viselni a kudarcokat és meg kell élni a sikereket is, megfelelően.
Ismerlek valamennyire, mert sokat találkoztunk is meg fociztunk is együtt a SZEAC öregfiúkban, kispályán. Tudom, hogy te jó humorú ember vagy. Szeretném, ha egy kicsit ezekről a bohém dolgokról mesélnél.
Egy-két dolog persze, hogy eszembe jut ilyenkor. Nem tudom, Veres György neve mond-e valamit? Gyuri egy helyi zenekarban zongorázott meg énekelt. A fociban egy ilyen gyáva nyúl volt tulajdonképpen, sumák, aki utált edzeni, mindig csalta az egészet, de a képességei nem voltak rosszak. A Fradiban játszott három vagy négy hétig és mivel bebőrözte az Albert Flóriánt, nem igazolták le. Notórius késő volt. Itt a Dózsa pályán akkor még kőkerítés volt, azon egy kiskapu és ott kellett bejönni. Ha háromkor volt az edzés akkor általában három előtt pár perccel esett be. Pipicz Lajossal, ha jól emlékszem, meg a Ladányi Lacival néztük az órát, három óra lesz öt perc múlva és még nem volt itt, jól van Tojás – ez volt a beceneve a Gyurinak – biztos, hogy akkor ma is el fog késni amiért pénzbüntetés is járt, 100,- vagy 50,- forint. Mi, hogy biztosak legyünk a dolgunkban, kisétáltunk a kiskapuhoz, ráhúztuk a zárat. Mindenki röhögött rajta természetesen.
Egy másik történet a Ződi Tónival kapcsolatban: Debrecenben játszottunk és volt egy hatalmas balszélső, tiszta izom meg 190 cm magas őserő pali a csapatukban. Kikaptunk 3:1-re, a Ződi Tónit bebőrözte, kötényt adott neki, tehát bohócot csinált belőle. Mikor megérkeztünk Szegedre – még akkor vasárnap voltak a meccsek – és akkor a Reményik Laci a buszban mondta a következő heti programot, hogy gyerekek hétfőn fürdő-gyúrás, kedden ekkor és ekkor edzés és akkor még Tónikám, neked annyit szeretnék mondani, hogy légy szíves hétfőn fél nyolckor gyere el a főkapitányság elé és keressél majd engem. Azt mondja Tóni így ártatlan képpel, hogy Laci bácsi, de miért? Az edző válasza: Segítek neked büntető feljelentést tenni, becsületsértés miatt. Ott megint dőlt mindenki a nevetéstől.
De sok ilyen volt, meg sokszor hülyéskedtünk, fűztük egymást. Nyári Laci csapattársunk egy nagyon jó atlétikus futó volt: piszok gyors, kegyetlenül bírta a futást, ugye én is valamikor atletizáltam a gimnáziumban. Veres Gyuriék fogadást kötöttek, hogy én nem bírom megverni a Nyárit. 400 métert kellett futni, ehhez kimértek mindent, még söprögették is nekem a talajt ott előtte. Rábeszéltek, hogy aki nyer, az egy láda sört fog fizetni a csapatnak. Elindult a Laci, Reményi Laci edzőnk meg mérte az időt. Nyári fölvett egy iramot, amivel hát mondom, hogy biztos nem bírok így végig menni, összeszedtem hát minden erőmet és mentem a nyomába, körülbelül olyan 300 méter után kezdett besavasodni, akkor tudtam megelőzni és sikerült is megvernem úgy kb. 20 méterrel, de majdnem elájultam. Veres Gyuri odajön, azt mondja az edzőnek, hogy ezt a szemét Emődit meg kell büntetni, mert máskor is tudna így futni.
Unokád is itt van a nyomdokaidban, ugyanazon a pályán, itt focizik nálunk. A fiaid is követtek Téged?
Attila fiam a Tisza Volánnál játszott, ő most a rendőrségen dolgozik, de elvégezte a jogot, ahogyan a kisebbik fiam, Gábor is.
Szeretném még megkérdezni, hogy mi a véleményed kicsit a múltról, a jelenről és a jövőről. Hogy látod ezt a szegedi futballt, mit gondolsz?
A szegedi focinak a múltja sokkal dicsőségesebb, mint a mostani. A gyerekek ma sok lehetőségnek vannak kitéve: sportolnak, különórára vagy zenére járnak, idegen nyelvet tanulnak. A mi korunkban és szerintem a tiedet is mondhatom az, hogy sportolt valaki, kiugrási lehetőség volt és ezzel el tudott jutni egy bizonyos szintre, másodosztályban való szereplésig vagy akár az első osztályig is, utazhatott külföldre. Nekem olyan nagy dolog volt, amikor életemben először jutottam el a határon túlra, Szabadkára a SZEAC Ifivel.
A lehetőségek megvannak, a pályák és a képzett edzők is, de nem tudom, hogy mi lesz ebből, ha ilyen keveset tudnak a gyerekek ráfordítani a sportra – most nem csak a fociról beszélek –a más, előbb említett dolog miatt is. Szerencse is kell ehhez az egészhez. Nekem abban volt szerencsém – hiszen átlagosnál talán egy picivel jobb képességű tanuló voltam – hogy össze tudtam egyeztetni a kettőt. Pedig az se volt könnyű.
Egyetemen azt mondtam magamnak, hogy ha én levizsgázom polgári jogból – ami egy buktató tantárgy volt – gyalog megyek haza Mezőhegyesre. Mezőhegyes 66 kilométerre van Szegedtől. Hármast vagy négyest kaptam, de örültem, hogy átmentem így délután kettőkor elindultam. Talán már Makót is elhagytam, öt óra körül sötét volt már decemberben, tudtam az utat, de néha lenyúltam a földre, mert fagy volt, hogy én a betonon megyek vagy a szántóföldön. Egyszer csak megállt mellettem egy lakodalmas menet, akik talán Kővegyre vagy Pitvarosra mentek. Látták, hogy ez a palimadár egy kis télikabátban meg fehér ingben, nyakkendőben, öltönyben sétál. Bevittek a lakodalomba, megvacsoráztattak és utána feltettek egy vonatra. Negyed kettő körül hazaértem, kopogtattam, anyámék meg meg voltak rémülve, hogy mit keresek ott az éjszaka közepén.
Van egy érdekes pont a beszélgetéseitekben, a Reményik Lacit mindenki megemlíti.
Laci szerintem nagyon képzett edző volt. Emlékszem jó játékos volt, de hasonlóképpen utált edzeni, mint a Pipicz Lajos, tehát csalta az edzéseket és igazából őbelőle nagyon jó pandúr lett, mert mindenkit meg tudott fogni, mindenkivel tudta, hogy hogyan kell bánni. Egyébként ő aláírt az Újpestnek, oda akarták edzőnek vinni, de abban az évben lett beteg.
Ezekkel az elmesélt történetekkel szeretnék nyomot hagyni.
Köszönjük szépen az érdekes beszámolót. És most jön az utolsó kérdés, kinek passzolod tovább azt a bizonyos labdát? Nagy István